Hetven éve, 1947. augusztus 31-én a kommunisták csalással nyertek választást, azonban örömük felemás lett: a szavazatoknak ugyanis mindössze a huszonkét százalékát szerezték meg, s míg az összes baloldali induló is csak negyvennyolc százalékot ért el, addig a magyar társadalom többsége a polgári erőkre adta voksát. Az esemény évfordulója alkalmából tudományos konferenciát rendezett a hódmezővásárhelyi Emlékpont.

– Bár a választás eredményét torzította a kommunista erők csalása, a végeredmény megmutatta: a magyar társadalom többsége nem akart szocialista rendszert, nem akart úgymond „demokratikus baloldali” rendszert és végképp nem akartak kommunista diktatúrát – mondta el Miklós Péter. Az Emlékpont intézményvezetője köszöntőjében rámutatott: a kékcédulást választást követően a Moszkva által támogatott erők elérték, hogy a polgári erőket meggyengítve 1949 augusztusában bevezessék a szovjet mintára megalkotott alkotmányt, a következő évben pedig az önkormányzatiságot a tanácsi rendszer váltotta fel.

A „kékcédulás választási csalás” lényege, hogy a nagy mennyiségben nyomdailag előállított választói névjegyzék-kivonatokkal az erre a Magyar Kommunista Párt (MKP) által szervezetten szállított „választók” több szavazókörben is leadták szavazataikat. Erről Szerencsés Károly, az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense szólt előadásában, aki emlékeztetett: az 1945-ös, kvázi szabad választások után Rákosi Mátyás „túl demokratikusnak” nevezte a választási jogszabályokat, s kijelentette: korrigálni kell a választások eredményét.

A választási törvény módosítása során Rákosi elképzelései szerint hajtottak végre korrekciót, mintegy hatszázezer embert zártak, vagy „felejtettek ki” a választásból előéleti kritériumok alapján, amely a jobboldali szavazókat érintette hátrányosan. A kékcédulás akció végrehajtásához pedig a kommunisták „párthadserege” volt megfelelően erő, hiszen az MKP-tagság soraiban könnyen találtak a pártvezetés utasításait azonnal teljesítőket.

Szerencsés Károly elmondta: kutatásai során találta meg azt a dokumentumot, amely előirányozta, hogy tizenegyezer beszervezett személy részvételével kell kettőszáznyolcezer szavazatot leadni, azonban a választás során ezt is túlteljesítették. Ez a csalás – bár nem döntötte el a választást –, mégis lendített az eredményen, hogy a Baloldali Blokk által irányított kormánykoalíció többséget szerezhessen.

Palasik Mária, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának osztályvezetője a parlamenti vitakultúra 1945 és 1949 közötti alakulásáról szólva elmondta: az elnök az akkor érvényes házszabályban biztosított lehetősége és egyben feladata volt a vita keretek között tartása és a Ház méltóságát megsértő hozzászólások korlátozása, szükség szerint szankcionálása. Háromszori figyelmeztetés után a képviselőt a házbizottság a Ház ünnepélyes megkövetésére is utasíthatta és emellett az illetmény egy részének megvonásáról is határozhatott. Az előadó kijelentette: bár voltak emelkedett szócsaták is a parlamentben, a baloldali képviselők legtöbbször vita helyett bekiabálásaikkal a fasiszta jelzőt aggatták politikai ellenfeleikre.

Bencsik Péter, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa a szocialista blokk országaiban a korszakban lezajlott választásokat elemezve kifejtette: Jugoszláviában és Albániában kizárólag baloldali pártokra szavazhattak a választók, jelentős polgári erő hazánk mellett Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában volt. A választások során valamennyi országban jellemző volt, hogy az állami erőszakszervek igyekeztek azokat befolyásolni, a baloldali politikai szervezetek manipulálták a voksolásokat, s az egyenlőtlen adottságok és az adott politikai erőviszonyokhoz fazonírozott választási jogszabályok súlyosan torzították az eredményeket.

Miklós Péter, az Emlékpont intézményvezetője a huszonéves fiatalemberként a parlamentben a kereszténydemokrata Demokrata Néppárt frakciójának titkári funkcióját betöltő Kovács K. Zoltán – aki 1947 és 1949 között volt országgyűlési képviselő – pályáját bemutatva hangsúlyozta: ez a párt igyekezett a hazai parasztság – a földdel nem rendelkezőkkel együtt értve – érdekeit is képviselni.
Kovács K. Zoltánt 1948 után az állambiztonság folyamatos, szoros megfigyelés alatt tartotta. Ekkor a politikus döntés elé kényszerült, s a túlélésnek az emigrációval járó formáját választotta: Ausztriában a rádiós és lapszerkesztői munka mellett segédmunkát is vállalt, majd 1949-től Münchenben a Szabad Európa Rádió munkatársa lett. Miután 1993-ban családjával végleg hazatelepült, 2008-ban bekövetkezett haláláig a Kereszténydemokrata Néppártban és annak pártalapítványában, a Barankovics István Alapítványban vállalt szerepet.